Ez a blog nem a személyes életemről szól, hanem az önismereti utamról, így nem tartom szükségesnek azt, hogy felfedjem, ki is vagyok én személyesen. Azonban ahhoz, hogy megértsd azokat a dolgokat amikről írok, jó, ha nagy vonalakban tudod, milyen személyiségnek tartom magam, milyen dolgok vittek engem az önismeret felé.
Írói fedőnévként a Kolibrit használom, amely nem véletlen: én egy rettentően pörgős ember vagyok. Az én éltető erőm a céljaim, amelyek hajtanak előre. Az életem állandó tervezés és mozgás, és én ezt nagyon élvezem. Néha úgy érzem, hogy egyszerre több életet is élnék, mert annyi mindent szeretnék még csinálni és megvalósítani, hogy talán nem is férne bele egy életbe. :D Amikor sikerül elérnem valamit, akkor tuti biztos hogy keresek egy másik célt, ami felé újból menetelhetek.
Ezt az életmódot azonban sokszor megnehezíti a személyiségem, ugyanis rettentő önkritikus és maximalista vagyok. Mindehhez alacsony önértékelés párosult, amely sok-sok szorongást hozott az életembe szinte minden téren: családi életben, magánéletben, szociális életben, de legfőképp a tanulmányaimban és a külsőmmel kapcsolatos önbizalmamban. Ezen kívül sokszor éreztem magamon, hogy túlságosan alkalmazkodom a környezetemhez annak érdekében hogy elfogadjanak. Nem kórosan, de hajlamos voltam erre, és sokszor olyan dolgokat mondtam, vagy tettem, amit talán teljes szívemből nem is gondoltam úgy. Persze ezen a korszakon mindenki átesik kamaszkorban, hisz akkor virágzik életünkben az identitáskeresés krízise. De én mindig úgy éreztem, hogy egyedül vagyok ezzel; hogy én kifejezetten jellemtelen vagyok. Emiatt mindig valamilyen akartam lenni, és folyamatosan kialakítottam magamban egy képet (aki nem tulajdonképp nem én voltam), amit hajszolni kezdtem. De akármennyire is közeledtem hozzá, sosem értem el, sosem voltam elégdett. Nem az akkori saját személyemből indultam ki - egyszerűen, mintha láthatatlan lettem volna saját magam számára, és folyton egy teljesen más emberré akartam válni, mint aki vagyok... Csak arra voltam képes, hogy gyepáljam magam azokért a dolgokért, amiket rosszul csinálok, és mindent kifogásoljak saját magamon. Mindenkit jobbnak láttam saját magamnál, és nem láttam magamban az értéket. Nagyon sokszor nem éreztem jól magam, tudtam hogy valami nem jó, és változtatni kell. Aztán elegem lett, és végre tudni akartam, ki vagyok Én ténylegesen, mik a határaim, mik a szilárd elképzeléseim amelyet senki sem dönthet fel, és végre meg akartam barátkozni magammal.
Így ástam bele magamat egyre jobban az önismeretbe - azt gondoltam, hogy csak ott kezdődhet a belső problémáim megoldása, ha megismerem önmagamat. Azelőtt nagyon sokféle úton mentem keresztül, és nagyon sokáig vártam a megoldást a külvilágtól a problémámra. Hogy bánjanak velem másképp, történjenek másképp a dolgok, és akkor majd megjön az önbizalmam, és minden megoldódik... Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy ráeszméljek, csakis önmagamban találhatom meg a megoldást a saját boldogságomra. És talán akkor léptem rá arra az útra, ami a helyes irányba kezdett el terelni engem.
Ennek a dolognak a felismeréséhez azonban más is hozzájárult. Az életemnek volt egy nagy krízispontja. Talán az eddigi legnagyobb hullámvölgy volt, ahol jártam. Olyan állapot ért el, ahol a tudatomtól és önmagamtól a lehető legtávolabb voltam, és majdnem elsodort a depresszió. Pont ekkor adott az élet egy olyan lehetőséget, ahol teljesen kiszakadhattam egy időre a környezetemből: Ázsiában kötöttem ki, egy olyan országban, amelyet áthat egy olyan atmoszféra, ami a nyugati, teljesítményközpontú és agyonhajszolt világhoz nem is hasonlítható. Ebben az országban az emberek szívből elkötelezett gyakorlói a buddhista filozófiának. Testközelből láthattam és érezthettem én is mindazt, ami erről szól. Ez rettenetesen megérintett engem, és segített nekem, hogy kilábaljak ebből a mély völgyből.  Erről fogok írni külön bejegyzést, ahol bővebben olvashattok róla, ha ide írnám le, túl hosszú volna...
Persze ez sem úgy ment, hogy egyszer csak sínre kerültem, és onnantól minden rendben volt. Megtanultam, hogy az önismeret egy hatalmas hullámvasút... amely néha elkezd egy spirállá alakulni, és úgy kell kigabalyodni belőle. Sokszor már túlgondoltam a dolgokat, és volt olyan, hogy 0-24 gondolkoztam magamról és a világról. Nem szabad túlzásokba esni ebben sem, néha le kell törölni elménk táblájáról a sok képletet, és üresen hagyni egy ideig. Úgy érzem, sikerült elérnem a balanszt ezen téren is, (és erről is fogok bejegyzést írni.:)).
Amellett, hogy egy érzelmes, művészléleknek mondható egyén vagyok, aki hajlmos az álmodozásra, ábrándozásra és a földtől elszakadva gondolkodni, másik részem rettentő racionalista és szkeptikus. Ezért szeretek mindennek a mélyére látni, és az okát megtudni. Imádom a pszichológiát, és rengeteget olvasok a témában. Úgy gondolom, hogy az önismeret ezzel az igazi. A pszichológia segítségével rengeteg dologra választ kaptam magammal és a külvilággal kapcsolatban is. Ezért azt gondolom, mindenkinek olvasni kellene ezekben a témákban, hiszen ha valamit, akkor a tudományos tényeket semmi nem tudja megcáfolni. Úgy vélem, minden viselkedésnek megvan a maga oka. Bejegyzéseimben igyekszem majd minél többet hivatkozni hiteles forrásokra.

Azt hiszem eddig ennyi... ha kíváncsi vagy valamire még, kérdezz bátran! A bejegyzésekből egyébként is sokminden kiderül majd. :)

Kolibri